HARO, 150 éve a jövőbe gyökerezve - A gyufagyár
A Rosenheim szélén helyezkedő Ziegelbergben Franz Paul Hamberger talál egy megfelelő telket, amiben rengeteg lehetőséget lát a jövőre nézve. Az új, modern termelőeszközökkel a gyufa átveszi a gyár vezető értékesítési termékeinek szerepét. Ám 1983-ban a Zündwareni monopólium oltja el a gyufák lángját…
Csupán egy évvel a gyufák termelésének megkezdése után nyilvánvalóvá vált Hamberger jövője vállalkozóként. Habár még csak akkor költöztette vállalkozását saját épületbe, máris egy újat, nagyobbat építtetett a gyufáknak. Számos oka volt ennek. Először is megtehette, hogy további, nagyobb helyet vásároljon, ezzel megalapozva a növekedés lehetőségét. Másodszor ott volt az a városvezetőséggel történő konfliktusa, ami miatt egyébként is el kellett volna költöztetnie cégét. Harmadszor: Hambergernek nagyon is tudatos, mesteri tervei voltak vállalkozásával szemben. Végül pedig ezzel a terjeszkedéssel sikerült elérni, hogy ne az erdőben kelljen a fák feldolgozását folytatni – erre is lett saját helye.
Az új hely felépítése és üzembe helyezése szintén csak egy évet vett igénybe, így már 1868-ban hozzá tudtak kezdeni a teljes gőzerővel történő termeléshez. Hamberger nem habozott, és kiadott egy közleményt a következő szöveggel: „Örömmel értesítem a tisztelt kereskedőket és boltosokat, hogy a mai nappal megnyitottam újonnan épült gyufagyáramat.”. A közleményt a következőkkel zárta: „Bizton állítom, hogy a mélyen tisztelt ügyfeleimet a legjobb tudásom szerint fogom kiszolgálni.”.
Kénbe áztatott rudak már valószínűleg 1500 évvel ezelőtt is léteztek Kínában, míg Európában elsőként csak a középkor végén lett ismert. Az első „öngyulladó” gyufához várni kellett a foszfor és a kálium-klorát feltalálásáig, ugyanis eleinte csak taplógombán lehetett lángra lobbantani a rudacskákat. Így a 19. század kezdetén került piacra a ma is ismert gyufa legközelebbi rokona – ugyanis a lángképzéshez szükség volt még egy csepp kénsavra is.
Amikor Hamberger elkezdte gyártani gyufáit, még viszonylag friss dolognak számított, ami még elég távol is állt a késztől. A mai, piros foszforig vezető rögös úton számos nehézségbe ütköztek: először a bűzös égés, majd az előállításkor felszabaduló kemikáliák egészségre gyakorolt súlyosan káros hatása jelentkezett. Maradt azonban még egy elég lényegesen problémás oldala a gyufagyártásnak: a spontán gyulladás kockázata. Ennek lett az eredménye a ma is ismert kialakítás – az egymásra komoly hatással levő kémiai anyagok a lehető legtávolabb lettek elhelyezve egymástól.
Miközben a gyufa ezen az izgalmas technikai evolúción ment keresztül, Hamberger gyára igyekezett tartani a lépést: egy újabb termelőhelyet üzemeltetett 1889 és 1911 között Trentoban (ami egyébként akkoriban még Ausztriához tartozott; ma már Olaszországé). Az üzem irányítói annak korai éveiben Hamberger két fia volt. Ebben az üzemben kezdődtek meg a korszerűbb gépek alkalmazása, amelyek komoly élvonalbeli változásokat hoztak a gyufagyár számára. 1915-ben, apjuk halála után néhány évvel a fiúk már több ilyen, fejlett géppel dolgoztak, ezzel pedig a termelés minősége és mennyisége jelentősen megnőtt. Ettől fogva számtalan elismerést kaptak az évek során – kiválóan irányított, sikeres családi vállalkozásukért.
A második világháború után Hambergerék harmadik generációja (a fiúkkal együtt) voltak felelősek a vállalatért, ám az ellenséges erők megszállása növelte az adókat, ami a gyufa esetében a tízszeresét jelentette az eddigieknek. Hiába a gazdasági fejlődés, a helyzet miatt sokáig stagnált a gyártás – ez csak 1956-ra jött helyre. Ezután az ifjabb Hamberger elérte, hogy a Zündwareni monopólium (a biztonsági gyufák monopóliuma) vezetősége előtt hallathassa hangját, aminek következtében egészen tíz évvel későbbig jobban pörgött a gyufagyártás, mint valaha – 1972-ben elérték a termelés csúcspontját. Újabb tíz évvel később a monopólium felbomlása és az eldobható öngyújtók diadala miatt a gyufagyártás 117 év után megszűnt.
A következő rész tartalmából:
A „Hamberger Ipari Üzem” felemelkedik, majd egy sokoldalú céggé alakul.
